Szádvári Lidia filmje a Bálint Filmklubban Perlaki Tamás vezetésével.
Egy idős, derűs, nagyon sokat tapasztalt ember beszélget velünk a filmvászonról, számtalan iskolát kijárt, s bármennyire idős, még mindig aktív, egy ideggondozóban orvosként kezeli nehéz helyzetbe került embertársait. Tágul a kép, többet kezdünk tudni életéről, elhalt társáról, és a nyugdíjas korban bekövetkezett szerelemről. Kis hazánkban minden bizarr, amit a közhellyé kopott konvenciók, a leszedáló szórakoztatásra szakosodott csatornatulajdonosok „szokatlan”-nak tartanak, és éppen ezért, nem kívánnak vele foglalkozni. Amit nem mutatok, az nincs – gondolják. A finom, megértő orvos szerelme a szintén nyugdíjas jövőkutató professzornővel – aki látta, elszorul a torka, krákog, megtörli a szemét, és irigyli őket. De tovább tágul a kép, és az Alzheimer-kórosok családjait segítő társulat üléseiről, kibeszélő foglalkozásairól lassan kiderül, hogy az imént látott idillnek valami homályos, kissé fenyegető köze van a rémisztő elbutító kórhoz – az orvos-tanár már 6 éve ebben szenved. És mi eddig nem is láttunk ebből semmit!
Nekem már régóta elegem van a hazai hallgatás-kultúra, mindenfelé terjedő hatásából. Ezúttal nem az összes szőnyeg alá söpört történelmi fájdalomról, ki nem beszélt borzalmakról, vagy akár a tudatos politikai marketing megosztó hatása miatt megnémuló társaságokról beszélek, nem. Az élettel együtt járó negatívumok közös feldolgozásának hiányáról, az élet árának, ha az már elkerülhetetlen, közösségi megosztásáról van szó. Hogy minden tabu, minden, ami az emberben csökkent, elromlott, ami fenyegető, az nem lehet közöttünk téma, az kerülendő – kínlódjon a nyomorult egyedül! És különösen fáj a némaság, az elhallgatás, az elkendőzés olyan esetekben, ahol a baj megelőzhető, a romlás csökkenthető, a méltósághoz való jog szinten tartható. Így van ez (mint a filmből kiderül), a családokat érhető, talán legnagyobb csapás, az Alzheimer-kóros, elbutult emberek esetében is – a figyelmes tekintet előtt feltárul a romlás kezdete, és ez az állapot hosszú ideig szinten tartható. No de hát mi erről nem beszélünk! Nem tudja ezt a beteg, a családja, a háziorvos, nem támogatja, sem kampánnyal, sem hálózattal, az ún. kockázatközösségi állam – hadd menjen tönkre a beteg mellett az egész családja. Vállvonás, ennyi.
Szádvári Lídia szép, pontos, és felelősségteljes filmje tényleg megtöri e téren a hallgatás falát. Ahogy lassan, rövid, és nagyon hatásos jelenetek nyomán kibontakozik a tenni vágyás célja; a kiváló ember és neje, valamint az áldozatvállaló szervező, orvos révén valami fény csillan fel az alagút végén – persze azon keveseknek, akiknek megadatott, hogy e híradásról értesüljenek, hogy kellően nyitottak legyenek az őszinte szembenézésre. Akik jelen voltak ez estén, megérezhettek valamit a láthatatlan kötelesség, a humanista erkölcs mindenütt jelen lévő erejéből. Reményt kaptunk arra, hogy immár tudunk valamiről, amivel, ha találkozunk, nem szabad elfutnunk előle, hanem méltóan fel kell venni vele a küzdelmet. Nincs más út barátaim, beszélni róla, tenni érte!
Vasfej
